Prolouge - Dawn of Lie

Száll a kakukk fészkére... Ki lesz a kakukk vesztére?

Libben a hajam a szélben. Libbennek a fekete tincsek, a hazugság hajnala szelében. Kék szememmel a tájat pásztázom, a lepusztult Metropolist, ahogy rájövök, hivatalosan is vége van. A köpenyem tépi az idegen fuvallat, kék ruhám itt-ott szakadt, előserken alóla a friss vér, mely lecsorog a mocskos földre, hogy beleivódjon az emberek szánalomra méltó világába. Tudom, itt a Végjáték, nincs tovább. Mély levegőt véve indulok meg a roncsok közt, hátha találok még életet, amit nem pusztítottunk el. Megállok a hatalmas tó fölibe kanyarodó, oldalra borult épület tetején, és kínkeserves fájdalommal a bensőmben futtatom végig tekintetemet a városon. A városon, amely miattam pusztult el. A tízezrek, akiket az apámmal folytatott csata hevében öltem meg. Én! Pont én, aki az "S" betűt viseli, a remény legfőbb jeleként. Belenézek a víz tükörsima kékjébe, s a figyelmemet egy fekete kar ragadja meg. Térdemre borulok, szemembe könny szökik, aztán az égető vörös fény már fel is perzseli a sós pecsétjét emberségemnek. A lézer lávaként ömlik bensőmből, mellkasomból pedig feltörnek az első elkínzott sikolyok. Üvöltök, sikoltok az elnyomott fájdalomtól és az égbe vésem elnyűtt nevemet. Hátam kifacsart pózban hajlik a föld felé, meggyötört, elhaló izmaim sanyarogva tekerednek, ahogy a fájdalom a tetőfokára hág. Maga az érzés? Leírhatatlan, nem fizikai, nem, egyáltalán. Inkább mondanám mentálisnak, s az elemésztő tűz fokozatosan csitul bennem. Aztán, akárcsak egy bomba, halk kat-kat-kattogással ismét újratölt és friss erővel robban. Hajam már a kiporzott, véráztatta talajt söpri, felállok, ez viszont már fizikai fájdalom, ahogyan sebes lábaimat terhelem Rémuralmam közelgő végének súlyával. Reszkető térdekkel menetelek, lassan, minden lépésnél megremegve és megállok a "trónom" szélénél. Ismét térdeimre borulok, látom a halottak kezeit, kiket felperzseltünk végtelen dühünk gyümölcsével, hogy feketére égett karjaik felénk nyúlnak, segítségért. Hiszen ma reggelig, egészen a Függetlenség Napjának reggeléig, mely mostantól a Hazugság Hajnala néven lesz elkönyvelve elmém végtelen raktárába, hősként tekintettek a mi, kriptoni kettősünkre. Az apám, aki eljött a Földre, hogy védje az emberiséget és én... Én, aki rémes és diktatórikus önkényuralomba taszítottam a népet, én akitől Superman az embereket védte... Rájövök, hogy egészen a mai napig a magamfajtámtól védtem a Földet. Immáron bugyognak a könnyeim, csorognak a vízbe, mely lágy hullámokat futtat végig a tükörsima felszínen. Végigfolynak az elemésztett karokon, s halk áriát vernek a kihalt, vértől ázott városban.  Már megint kezdődik előröl. Kemény, erős, kifejezetten markáns hangot találok meg, mely még engem is egészen meglep.

— Apám! - Bukkan ki az elgyötört sóhaj belőlem. — Mondd, miért? 

Az égre emelem fejem, tekintetem követi a vörös, lobogó palástot, a kék ruhát, az áll és a járomcsont erőteljes, férfias vonalát. Az "S" hordozója, a Remény küldötte mellém ereszkedik, két keze közé fogja az arcomat, csókot lehel a homlokomra, aztán már ott sincsen. Vége van, érzem, hogy elemészt a magány, de nem tudom, mit tegyek. A vérem, a könnyem, minden egyszerre folyik bele a tóba, majd elfásult testem is az eszüstszín csillámló habok martalékává válik. Tagjaim a fodrok közé vesznek és megpróbálok meghalni. 

Prolouge - Saviour or Devil?

Nincs új a Nap alatt.

Az élet ciklikusan ismétli önmagát. Apám szemtanúja volt Superman harcának Zod tábornokkal. Én ugyanazt a pusztítást éltem át, mikor legjobb barátnőm letarolt mindent, minek védelmére felesküdtem. A kriptoniakat nehéz megállítani, így kontrollálatlanul nagyobb fenyegetést jelentenek világunkra, mint amelytől megóvják. A testvéremként szeretem, együtt nőttünk fel, ismerem minden gondolatát. Mégis eljöhet a perc, amikor a nagyobb jó érdekében el kell őt pusztítanom, és vele együtt a tulajdon lelkem is. Kal-elnek igaza volt. Ezen a világon senki sem maradhat jó, senki sem maradhat makulátlanul tiszta. Ezt a harcot már egyszer már megvívták. Az érveket és ellenérveket felsorakoztatták, ám az események felülírtak mindent. Superman halála megmutatta, hogy egy kriptoni is halandó. Ám feltámadt. Doomsday pusztítása igazolta, hogy a Földre veszélyek lesnek, melyek megállításához szükség van külső erőre. Ám ezek a fenyegetések is kívülről jönnek. Kripton gyermekei saját maguktól miért nem védenek meg minket?

Tehetetlen haraggal nézek végig a földbe döngölt tájon. Miért?! Sok ezrek vesztek oda, csak mert egy tini lázadt. Ez a töméntelen kín, szenvedés és halál megérte vajon egy ember szabadságát? Nem ő választotta a sorsát, sem az erejét. Ő nem olyan, mint én, aki egészen kicsi korom óta tudatosan készülök, hogy átvegyem szüleim helyét. Embernek születtem. Különleges képességem az elszántság. A kimerítő testedzés órái. A fegyveres és harcművész gyakorlatok. Az aerobik. A technológiák ismerete. Nekem küzdenem kell, hogy olyan lehessek, mint Barbara és Bruce, bennem kifejlődött az önkontroll és a felelősség. Amim van, saját magamnak köszönhetem. De ő... Istennek született, isteni erővel. Hát elvárhatjuk tőle, hogy ember maradjon? Hogy valaha ember legyen? Az emberiség legnagyobb kincse a szabad akarat. Ezt nem veheti el ő sem! A szabályaink rá is ugyanúgy érvényesek!

—  Miért tettétek ezt? Miért? Ők ártatlanok voltak! - Kiáltom az ég felé tartva arcom. A napfény a porfelhőn át is szárítja a nedvességet szemeim sarkában. Legszívesebben tépném, szaggatnám mellkasom, hogy együtt vérezzek a szenvedőkkel. A barlang menedékében túléltem a vihar pusztító tombolását. Nem voltam ott, meghúztam magam, míg dühöngött. Talán, ha ott lettem volna... Ha legalább megpróbáltam volna tenni valamit... Már késő, minden hiába. Oda lett egy város. Ahol szorgos hangyákként nyüzsögtek az emberek, mind-mind a saját dolga után sietve. Voltak köztük bűnözők is, de ápolók, orvosok és tűzoltók is, rendőrök, akik az ártatlanokat védték. Őket miért?! Némán izzik bennem a gyűlölet, ám még mindig szeretem őt. Kettős érzés, szinte szétszakad a fejem. Addig szorítanám a torkát, míg elhagyja a szusz, ám karomba fognám, óvnám és vigasztalnám is. Sajátom adnám érte, mégis az életére készülök törni.

Remeg a kezem, ahogy kesztyűt húzok. Por íze lett a számnak, ahogy kiszárad. Már könnyeim sincsenek. Tehetetlen dühöm kíméletlen elszántsággá jegesedik. Vagy észt verek a fejébe vagy meg kell ölnöm! Nem csak a testvérem. Az apját is. Apám egyszer elkezdte, felismerte, hogy a világunknak hiába vannak hőseik, mind megteremtik a maguk gonoszát. Batmannak ott van Joker, embernek az ember. Ám egy istennek az ellenfele is isten kell legyen! Ez a világ a gigászok háborúit nem élné túl. Fajom fennmaradásának záloga, a Föld túlélése azon múlik, hogy az istenek megtanulnak-e emberré válni. Már nem remegnek ujjaim, ahogy fejemre húzom a bukósisakot. Utolsó emlékeztetőül még végigsiklanak a kriptonittöltényekkel teli póttárakon, a 9 milliméteres Lugereken az övemben és a kriptonit tőr nyelén motoros bakancsom szárában. Az istenek kora lejárt, eljött az emberé.