Nincs új a Nap alatt.
Az élet ciklikusan ismétli önmagát. Apám szemtanúja volt Superman harcának Zod
tábornokkal. Én ugyanazt a pusztítást éltem át, mikor legjobb barátnőm letarolt
mindent, minek védelmére felesküdtem. A kriptoniakat nehéz megállítani, így
kontrollálatlanul nagyobb fenyegetést jelentenek világunkra, mint amelytől
megóvják. A testvéremként szeretem, együtt nőttünk fel, ismerem minden
gondolatát. Mégis eljöhet a perc, amikor a nagyobb jó érdekében el kell őt
pusztítanom, és vele együtt a tulajdon lelkem is. Kal-elnek igaza volt. Ezen a
világon senki sem maradhat jó, senki sem maradhat makulátlanul tiszta. Ezt a
harcot már egyszer már megvívták. Az érveket és ellenérveket felsorakoztatták,
ám az események felülírtak mindent. Superman halála megmutatta, hogy egy kriptoni
is halandó. Ám feltámadt. Doomsday pusztítása igazolta, hogy a Földre veszélyek
lesnek, melyek megállításához szükség van külső erőre. Ám ezek a fenyegetések
is kívülről jönnek. Kripton gyermekei saját maguktól miért nem védenek meg
minket?
Tehetetlen haraggal nézek végig a földbe döngölt tájon. Miért?! Sok ezrek
vesztek oda, csak mert egy tini lázadt. Ez a töméntelen kín, szenvedés és halál
megérte vajon egy ember szabadságát? Nem ő választotta a sorsát, sem az erejét.
Ő nem olyan, mint én, aki egészen kicsi korom óta tudatosan készülök, hogy
átvegyem szüleim helyét. Embernek születtem. Különleges képességem az
elszántság. A kimerítő testedzés órái. A fegyveres és harcművész gyakorlatok.
Az aerobik. A technológiák ismerete. Nekem küzdenem kell, hogy olyan lehessek,
mint Barbara és Bruce, bennem kifejlődött az önkontroll és a felelősség. Amim
van, saját magamnak köszönhetem. De ő... Istennek született, isteni erővel. Hát
elvárhatjuk tőle, hogy ember maradjon? Hogy valaha ember legyen? Az emberiség
legnagyobb kincse a szabad akarat. Ezt nem veheti el ő sem! A szabályaink rá is
ugyanúgy érvényesek!
— Miért tettétek ezt? Miért? Ők ártatlanok voltak! - Kiáltom az ég
felé tartva arcom. A napfény a porfelhőn át is szárítja a nedvességet szemeim
sarkában. Legszívesebben tépném, szaggatnám mellkasom, hogy együtt vérezzek a
szenvedőkkel. A barlang menedékében túléltem a vihar pusztító tombolását. Nem
voltam ott, meghúztam magam, míg dühöngött. Talán, ha ott lettem volna... Ha
legalább megpróbáltam volna tenni valamit... Már késő, minden hiába. Oda lett
egy város. Ahol szorgos hangyákként nyüzsögtek az emberek, mind-mind a saját
dolga után sietve. Voltak köztük bűnözők is, de ápolók, orvosok és tűzoltók is,
rendőrök, akik az ártatlanokat védték. Őket miért?! Némán izzik bennem a
gyűlölet, ám még mindig szeretem őt. Kettős érzés, szinte szétszakad a fejem.
Addig szorítanám a torkát, míg elhagyja a szusz, ám karomba fognám, óvnám és
vigasztalnám is. Sajátom adnám érte, mégis az életére készülök törni.
Remeg a kezem, ahogy kesztyűt húzok. Por íze lett a számnak, ahogy kiszárad.
Már könnyeim sincsenek. Tehetetlen dühöm kíméletlen elszántsággá jegesedik.
Vagy észt verek a fejébe vagy meg kell ölnöm! Nem csak a testvérem. Az apját
is. Apám egyszer elkezdte, felismerte, hogy a világunknak hiába vannak hőseik,
mind megteremtik a maguk gonoszát. Batmannak ott van Joker, embernek az ember.
Ám egy istennek az ellenfele is isten kell legyen! Ez a világ a gigászok
háborúit nem élné túl. Fajom fennmaradásának záloga, a Föld túlélése azon
múlik, hogy az istenek megtanulnak-e emberré válni. Már nem remegnek ujjaim,
ahogy fejemre húzom a bukósisakot. Utolsó emlékeztetőül még végigsiklanak a
kriptonittöltényekkel teli póttárakon, a 9 milliméteres Lugereken az övemben és
a kriptonit tőr nyelén motoros bakancsom szárában. Az istenek kora lejárt,
eljött az emberé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése